egoblogo
“Avégből születtünk erre a világra, hogy lopjuk a napot.” (Vonnegut)

óda a fehér köpenyhez

ma volt itt nálunk a ballagás. végig lehetett pityeregni a hippokráteszi esküt…

Én, …XY… esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Orvosi tudásomat a betegségek megelőzésére, a betegek testi-lelki javára, betegségük gyógyítására fordítom. A hozzám fordulók bizalmával, kiszolgáltatott helyzetével visszaélni nem fogok, titkaikat fel nem fedem. Egyenlő figyelemmel és gondossággal gyógyítok minden embert. Tudásomat és gyakorlati ismereteimet állandó képzéssel magas szinten tartom, de ismereteim és képességeim korlátait is tudomásul veszem. Az orvosi működésemmel kapcsolatos etikai követelményeket tiszteletben tartom. Arra törekszem, hogy az orvostudomány, valamint az …XYZ… Egyetem jó hírnevét öregbítsem és megbecsülését előmozdítsam.
(a hivatalos modern – magyarországi – verzió)

azt hiszem, hogy amikor tizenhét évesen én is végigpityeregtem Réka eskütételét (a Barié alatt éppen abszolválóztam….), az volt az utolsó csepp a döntésemhez (akkoriban nagyon meg voltam indulva a hogyleszmilesz kérdéssel, sürgetett az idő. mert vagy orvosi – s akkor a nagykészülés indul, vagy más (és ezzel kizárom az orvosit) és van két évem eldönteni, hogy mit is szeretnék. akkoriban elég halvány fogalmaim voltak (ha egyáltalán voltak) arról, hogy hogyan tudnám elképzelni magam mondjuk tíz év múlva…

az iskola nem igazán segít a pályaválasztásban. nekem legalábbis nem segített. mi olyan hajtós csapat voltunk, jótanulósak, törtük magunkat a médiáért (főleg a lányok – mint általában mindig – de a fiúk is maguk módján). mindent kellett tanulni. boldogultunk, ahogy tudtunk – a módszerekről meg csak annyit, hogy Machiavelli jófej csávó volt

szerencsések azok, akik gyerekkorukban eldöntötték, hogy tűzoltók lesznek vagy katonák, vadakat terelő juhászok… és kitartanak emellett. meg alkalmasak is rá. (mert hiába szeretsz valamit csinálni – és csinálod is gyakran – ha nem vagy arra való…) én esténként nem úgy feküdtem le, hogy elképzeltem magam fehérköpenyben sztetoszkóppal. arra sem emlékszem, hogy gyakran játszodtam volna doktornénist… pedig az ágyam fölött, ahol kisgyerekként aludtam, többszáz orvosi könyv – anyum szakkönyvtára – vigyázta az álmomat (nem borult rám egyszer sem a könyvespolc :P ) orvosok közt nőttem fel oszt kész. megszokott téma volt. (arra viszont tisztán emlékszem, hogy az első olyan anatómiai ismereteimet a Dietz-Hesse-féle Szexológiából (tkp. egy nemigyógyászati szakszótár volt, keresztezve szexuálpszichológiával) szereztem süldő leánka koromban nagytitokban…

azt hiszem, hogy ha tőlem függne, én bevezetném, hogy az iskola és az egyetem között legyen a fiataloknak egy éve szabad. olyasmi stílusban, mint ami a nyugaton divatos gap year. egy év alatt jöjjenek-menjenek, próbáljanak ki ezt-azt, lássanak világot. lássák azt is, hogy egy-egy hangzatos egyetemi szak és munkakör tulajdonképpen mit is fed a valóságban. tapasztaljanak. ez olyan külső-belső megismerés lenne…

a valóságban viszont csak a nagy hajtás van. tizenkettedik második felében a szegény emberpalánta kapkodja a fejét, mi is legyen, hogy is legyen. közben gyúr az érettségire, de inni is kell, mert vannak az éneklések, a Nagy Utolsó Bulik végetnemérő sora, a kártyaosztás, bankett, érettségi, felvételi/iratkozás, a Nagy Megkönnyebbülés miatti alkoholba és bulikba fojtott nagyonrövid nyár és már ott is van az október elseje. aztán vagy tetszik az egyetem vagy nem. sok olyant ismerek, akik valamikor a studencia alatt rájöttek, hogy izé… úgy jártak, mint akik a katalógus fotosoppolt képei után rendeltek, aztán megjött a csomag.


ez az egész egy indexes cikkről jutott az eszembe. a címe (Szegénységhez láncolt magyar orvosok) lehet, hogy kicsit drámainak tűnik (tehetséges az írója, ezt elismerem) – de lehámozva a hatásvadász cicomát, rengeteg igazság marad. mert igazán csak az látja, aki benne van… (és ez mindennel – minden szakmával – így van)

csak az első bekezdést idézem (a többi a link alatt) és aláírom minden szavát.

Már az általános iskolában sokat kell tanulnod. A gimiben még inkább, főleg az utolsó két évben, hogy meglegyenek a pontjaid. Az időd nagy részét már ekkor tanulással töltöd. Kemény érettségi-felvételi következik, majd örül a család, hogy bejutottál az orvosira. Ezzel megnyersz újabb hat év kemény tanulást. Húsz-huszonkét évesen, amikor más bulizással tölti az idejét, vagy elkezdi megalapozni az egzisztenciáját, te tanulsz, és nem csak a vizsgaidőszakban. Magáneleted már ekkor alig van.
Hat év tanulás után megkapod az orvosi diplomát. Ezután ismét vizsgázol, hogy rezidens lehess. Ha sikerül, újabb öt év következik a szakvizsgáig. 24-26 éves vagy és 29-31 éves korodig jó, ha nettó százezer forintot keresel. Már ügyelsz, betegekkel is foglalkozol, és a felelősség egyre nagyobb a válladon. Néha kapsz hálapénzt, de a tehetős betegekhez nem engednek közel. A szakvizsgára ismét tanulnod kell. Ha sikerül, tizenegy év kemény munka után végre sebésznek, belgyógyásznak mondhatod magad. Szakorvos lettél. A fizetésed hirtelen megugrik. Öt-tízezer forinttal.

amikor nem orvosis társaságban szóba kerül ilyesmi, csak azt szoktam mondani erre, hogy az orvosi az olyan, hogy az első harminc évben négerként nyomorogsz, hogy a nyugdíj előtti tízben megszedhesd magad.

ja és még egy kib***ódási rizikó:
Az egyetem végén el kell dönteni, hogy sebész, nőgyógyász vagy aneszteziológus akar valaki lenni. Csak ezután ismeri meg a szakmát, és ha nem tetszik, akkor már késő lesz váltani. vagy a mi rendszerünkben még játszik a rezi-vizsga eredménye szerinti országos rangsor szerinti szakválasztás. az is szívás. és nagy disznóság. (amikor pl. Bari választott, abban az évben több volt a maximális pontszámot elért vizsgázó, mint ahány sebész-hely volt országos szinten. tehát nem volt semmi garancia arra, hogy ha megírtad a maximumot (ami különben véresen nehéz dolog!) az lesz belőled, aminek álmodod magad…)

valahogy úgy van az egész, hogy addig vagy szabad, amíg az oviban verekedsz a hintalóért és a homokozóban koszolod össze a frissem mosott cuccod. abban a pillanatban, amikor szeptember tizenötödikén legelőször becsengettek – akkor harangoztak is neked. onnan csak a hajtás marad, szünet nélkül…
az orvosin ez valahogy így alakul: beülsz az iskolapadba, kiesel belőle, egyből be az egyetemibe. hat év. közben a fél szürkeállományod elhal a tanulástól. de semmi gond, mert egyből szakosodás – és a másik fele is elhal a következő négy/öt/hat év alatt. hajtassz a szakdiplomáért, hajtassz, hogy elismerjen a főnököd, hajtassz hogy magad is főnök légy és végre harmicötévesen már a szüleid
ne kelljen megpótolják a fizetésedet. majd amikor végre vagy valahol, és élhetnél, már annyira kiégtél/lenyugodtál, hogy minden vágyad egy kis napfény, egy takaró és egy háziállat.

a fiataloknak nagy álmaik vannak, de üres a zsebük. amikorra meg már lesz pénzük valóra váltani a nagy álmokat, lehet, hogy már nem is álmodnak többé.

Egy hozzászólás to “óda a fehér köpenyhez”

  1. Tuti post, nem optimista amilyennek “lennie kene”.. koszonom a kommentet..


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s