Auróra

vendégbejegyzés következik.
egy tündérlány álma
szeretettel. nektek.

Hajnal van. Most ébredtem fel, gyűrött az arcom, gyűrött a bőröm. Nem szeretek gyűrött lenni. Még nem kelek fel, még nincs itt a pillanat. A takaró alatt meleg van, finom, puha meleg. Kezemmel megérintem a kinti levegőt, még hűvös és magányos. Várok.

Kósza napsugár szalad be, összeborzol mindent. Megérkezett, itt van. Kibújok az ágyból, a gyűrődéseknek már nyoma sincs. Felöltöztet. Mióta létezem, velem van. Nem kell, hogy óvatos legyen, nem sértheti fel saját magát. Csillogok, mint mindig. Szeretem őt, szeretek fénybe öltözni.

Ma nem ember vagyok, soha nem lehetek megint az, de nem is akarok. Ők unalmasak, nem hisznek és nem is akarnak hinni, komorak és szürkék. Nem láthatnak, nincs képzeletük, hogy lássanak. Mind eltűnt, viszont amelyik különleges és szerencsés, az tovább él. Régi önmaga mellett marad, mindvégig. Kivéve, ha olyanná nem válik, mint én, aki mindig keres és bízik.

Melegebb van, nem maradok itt, a zöld színre vágyom. Amikor még egy ember voltam, akkor is a zöldet szerettem. Tudtam, hogy nem csak mi játszodtunk a szabadban, de nem láthattam. Most látom, huncut kis Tulilák kergetőznek a virágok között, a szél elbújik önmaga elől.

Gyermekeket pillantok meg a borokon túl. Ők is játszanak, pont mint mindenki más a természetben. Egy aranyhajú kislány a füvön ül, figyel valamit. Nem a gyermekeket, nem a játékot. Minket figyel. Odamegyek hozzá. Hallgatózok. Gondolatai hangosan szállnak ki apró kis fejecskéjéből. Táncolni akar a virágokkal, majd repülni a széllel. Szeretem a tiszta, ártatlan gondolatokat. A gyerekek okosabbak, mint a felnőttek. Nem hisznek haszontalan dolgokban és nem zárkóznak el attól, amit nem ismernek. Kitalálnak, megálmodnak minket és sok újat és különlegeset, a felnőtteknek hallgatni kéne rájuk.

Az aranyhajú kislány nem csak egy gyermek, ő az, aki mellett maradnom kell. Neki még nincs tündére. Még nincs szüksége rá. Ő még hisz, mint a gyermekek általában. Hite az, ami biztonságban tartja, megvédi őt a Szkrítektől.

Nem szeretem a Szkríteket, mindegyik gonosz. Ők a felnőttekben tanyáznak és az unalmat és a szürkeséget ültetik el a gyermekekben. Ahogy ezek a gyerkőcök növögetnek, úgy nő bennük a Szkrít csemete. És elüldöz minket. A felnőttéválás nem az, amire örömmel kéne gondolni. Minden egyes kislány és kisfiú, amikor nagylánnyá vagy nagyfiúvá válik, a benne létező Szkrít elüldözi a gyermek Szilénjét. Én is Szilén voltam, megadtam a gyerkőcnek a hitét, a fantáziáját, a képzeletét. Nem Szkrít űzött ki, hanem egy Gnolf. Elvette tőlem az egyetlen játszótársamat.

Ezen a világon nagyon kevés különleges gyermek van. Az ő Szilénüket meg lehet menteni, mert ha egy Szilént kiűznek, akkor hamar elfelejtik és ha elfelejtik, akkor mindörökre megszűnik. Ez a kislány valamiért különleges. Érzem.

Sokáig vele maradok, évek telnek el, ő csak növöget, én nem változom. Érzem, hogy benne is Szkrít lakozik és ahogy telik az idő, ő csak növöget. Elérkezett nap. A Szkrít már nem sokat fog várni arra, hogy a kislány Szelénjét végleg elüldözze.

Este van. Nem alhatok, ez az az este. El kell mennem Liolayhoz. Ő az, aki a medálokat őrzi. Minden medálnak megvan a saját Szelénje, ők azok, akik tudják és érzik, hogy kihez tartoznak. Belépek. Liolay az idők kezdetétől itt van, egyszerre született a medálokkal, mégis ő a legfiatalabb közülünk, tündérek közül. Bizony, vannak olyan dolgok, amiket még mi sem érthetünk.

Közelebb lépek és átnyújtom a kislány melegségét Liolaynak. Kezeit összeszorítja, csend van. A gondolataim a kislány körül forognak, vajon igazam lesz? Vajon van saját medálja? A nevemet hallom. Liolay szólít. Igazam volt, nem tévedtem, egy zöldeskék medál lebeg előttem. Boldog vagyok.

A szobában még mindig sötétség van, hallom a Szkrít hangját, még engem is megijeszt. Nálam van a medál, érzem, ahogy fénylik. Csend van.

Egy vadóc kis fénysugár bukfencezik be az ablakon, ő nem az enyém, eljött a pillanat. Már hárman várjuk a Szelént. Telik az idő, de semmi nem történik. Egyszercsak a kezemben égetni kezd valami. A medál az. Elengedem és távolodni kezd tőlem, a kislány felé száll. Megáll a feje fölött, majd lassan a homlokára ereszkedik. Ekkor a fényecske odalebben, körbeveszi a medált és ragyogása sokszorosára erősödik.

Megszületett. Aprócska kis fénybe öltözött tünemény emelkedik fel a kislány arcától, majd leül a vállára. Tudja, hogy vele kell maradnia. És tudja, hogy a Szkríttel is meg kell küzdenie, hogy a kislány, mindig hinni tudjon, de bátran áll elébe. Büszke vagyok rá. Ő Auróra.